Üdv Nemigazországban!

És már el is indult a beígért új blog:

http://nautilus.freeblog.hu

137 bejegyzés, 12 komment. A5 formátumra rendezve 162 oldal. Egy éve, hogy elkezdtem a Nemigazországot írni.

Előző nap küldtem el széles körben azt a levelet, amelyet az őszödi beszéd okozta felháborodásom miatt írtam meg. Másnap, ma egy éve pedig ez a levél lett a blog indító bejegyzése.

Azóta kissé megváltozott a blog szellemisége. Korábban többet foglalkoztam politikával, közélettel, amit azóta elég rendesen elhagytam. Helyette sokkal fontosabb - és sokkal kisebb látogatottságot eredményező -, számomra valóban fontos dolgokról írok, és nem is estem soha abba a hibába, hogy a napi politikát például az irodalom, a filmművészet vagy a filozófia elé helyezzem a fontossági sorban.

Sok minden történt a nyitás óta. Többek között kisfiam fogant és született, illetve kiléptem a Fideszből. Egy év... nem hosszú idő. Egy év... az élet sem hosszabb (Jirí Menzel után szabadon.)

Mivel a blog tartalmilag jelentős változáson ment keresztül, nem tartom méltónak, hogy továbbra is a politika ihlette Nemigazország a neve. A múltat viszont nem lehet, és nem is szabad végképp eltörölni, így a Nemigazországot ezennel ünnepélyesen lezárom.

Köszönöm mindenkinek, aki olvasta, és külön köszönet illeti a hozzászólókat. Köszönöm a freeblognak is, hogy a ma szélsőségesnek tekintett gondolataim ellenére sem vette le a blogot (bár a szerény olvasottság ezt nem is tette szükségessé).

Fogok-e még blogot írni? Igen, minden bizonnyal, talán nem is olyan sokára. Ha így lesz, ide fogom írni utolsó bejegyzésként az új címet. Addig pedig kívánok mindenkinek jó egészséget, és értelmes életet!

Üdvözlettel: Karel Uresek

Újra csak Ingmar Bergman: tegnap este újra láthattam tőle egyik meghatározó filmklasszikusomat, A hetedik pecsétet.

A főszerepet a későbbi Bergman filmek meghatározó színészei játsszák. Max von Sydow már ebben a műben, 1957-ben megmutatta oroszlánkörmeit, de Gunnar Björnstrand (Úrvacsora, 1963) alakítása talán még igényesebb.

A film rólunk szól, azon kevesekről, akik nem hinni, hanem tudni akarnak. Rólunk, akik nem menekülnek, hanem szembenéznek a halállal is. Van-e Isten? És ha van, miért bújik el, miért hagy minket bizonytalanságban? Ha ő nem válaszol, talán majd a halál. De ha ő sem tudja, akkor ki? A Sátán?! Akkor keressük meg őt. Neki tudnia kell...

Még a Sátán sem lehet annyira borzalmas, mint a semmi...

Lássátok feleim, ezt eredményezi a gyerekprojekt. Na, mikor született a kisfiam?

Majd azér' ezt 18 éves korában a fejéhez vágom... :))

A következő levelet szerettem volna elfaxolni a városházára, de a feleségem lebeszélt:

"Tisztelt XY!

Sajnálattal tapasztaltam, hogy Ön a garázsadó be nem fizetése miatt a felróható maximális, 50%-os adóbírságot állapította meg. Hivatkozik újra a korábban (2006.05.03.) megküldött megkeresésre, melynek (hivatalos iratról beszélünk!!) postázását sem a helyszínen, sem most nem tudta igazolni.

Mivel új társasházban lakunk, és a zavaros házszámrendszer még a postások körében sem feltétlenül ismert (a mi tömbünk a *** u. 1., de mögötte van ill. épül az 1/A és az 1/B stb. is), a helyettesítő postás rendszeresen rossz helyre dobja a leveleket. Az Önök állítólagos megkeresése is így keveredhetett el (mivel nem kaptam meg, feltételezésem szerint nem ajánlva, és nem tértivevénnyel küldték).

Tájékoztatásul közlöm, hogy a megállapított 3.200,- Ft építményadót az azóta küldött csekken jelzett határidőig befizetem, viszont az adóbírságot (1600,- Ft) továbbra sem vagyok hajlandó befizetni.

Csak tavaly 1,5 millió forint adóval járultam hozzá az ország gyarapodásához (nincs láthatatlan jövedelmem); a magamfajta balekkal fizettetik meg az összes tetves ingyenélő ***-utcai familiárisan hiperpigmentált tetű lakhatását és segélyét (megjegyzés: a ***-téri templom hétköznapi miséit estéről délelőttre tették át, mivel az idős embereket rendszeresen zaklatták); részben az én pénzemből épül-szépül a város, amikor lakást és garázst veszek egy újépítésű társasházban a még mindig lepusztult ***-ben; tönkretszem az autóm (ami után szintén fizetem az adót) a kritikán aluli minőségű utakon (tessék végighajtani a *** utcán, nem ötvennel, csak harminccal…), nem tudom az amúgy is rossz állapotú járdákon végigtolni a babakocsit a járdát teljes szélességben elfoglaló autóktól, amely jelenség ellen a városi rendőrség semmit nem tesz – így nem tudom elfogadni, hogy még én fizessek adóbírságot az önök hanyagsága miatt. Ja, és fizessek ötezer forint illetéket, ha meg merek még szólalni az ügyben, és fellebbezni kívánok az 1600,- Ft befizetése ellen.

Öntől idézek: „Az adóbírság mérséklését, az eset összes körülményét figyelembe véve nem tartottam indokoltnak.” Én meg nem tartom indokoltnak az adóbírság befizetését.

TESSÉK FELÉBREDNI, KE’ICCSÓKOLOM!"

Azért elküldöm azzal a módosítással, hogy ennek ellenére befizetem, basszák meg. Avagy: "basszon egyedül, de az se essen jól neki" (á lá kellemetlen Feri bácsi).

A "tetves ingyenélő familiárisan hiperpigmentált tetű" ugye nem számít cigányozásnak?

Nem tudom megállni, hogy ne foglalkozzak egy megjegyzés erejéig a minap megalakult magyar gárdával. Nézzük csak az avatás ünnepi beszédének a végét:

"Tegyétek végre azzá ezt a nemzet, ami. Magyarrá. Egy Istennel, egy hazával!"

Könyörgöm, hagyjuk már Istent, a fenébe is! Hát már csak az a magyar, aki hívő?! Régen a Fideszben sem volt ez ennyire előtérben, most meg ott is mindenki egyszerre mélyen vallásos lett, csak mert a jobboldalon most ez a menő, ezzel lehet előrejutni...

Tudom, a zászlóra ki kell tűzni egy (két-három...) jelszót, de miért nem lehet csak a HAZA ez a jelszó? Nem elég?! Ne ők döntsék már el, hogy én magyar vagyok-e, vagy sem! Szerencsétlen István sem azért nyírta ki annak idején a fél Magyarországot, mert szent látomásai voltak, és megtért, hanem mert világosan látta, hogy csak így maradhattunk fönn abban a világban (meg így maradhatott ő király...). Szent, persze. Ő is csak úgy szent, ahogy én.

Napi bosszankodásom: hiába ül valaki számítógép előtt, attól még hülye marad. Megnéztem az egyik torrent (vagy hogy hívják az ilyen, filmek és egyebek más privát gépéről való letöltésére lehetőséget biztosító) oldalt (vagy "vebszájtot", ha úgy jobban tetszik). Persze az összes idióta amerikai akciófilm hozzáférhető az amerikai pitétől a dzsurasszikparkon keresztül a legújabb agymenésekig, de akár még ismert és elismert, még hamvas időszakában kis költségvetésű, de annál értékesebb, nagy filmeket is alkotó rendező korai munkái sincsenek fent. Gondolok itt Spielbergre, akinek az elején azért akadtak említésre méltó alkotásai (Párbaj, Bíborszín, vagy akár - a fent említett Jurassic mélypontjához képest - a Meztelenek és bolondok, vagy az E.T.). És ezek nem valami eldugott ország koszos kis rendezőjének a filmjei, hanem a nagy és erős egybesült államok imádott sztárjának a művei.

Azért ne legyek elégedetlen, vannak fönt jó dolgok is. Kellene otthonra net, csak az a baj, hogy nem jó üzlet hatvanezer forintot fizetni évente azért, hogy letöltsek tíz filmet, amiből aztán hármat lesz időm megnézni...

Mit csinál egy asztalos? Készít egy széket (vagy egy asztalt, ha már asztalos). Aztán eladja. Aztán csinál még párat, és azokat is eladja. Egyszer.

Mit csinál egy popsztár, egy író vagy egy programozó? Létrehoz valamit, aztán eladja. Egyszer. Kétszer... Milliószor. Milliószor ugyanazt. Hogy mi ezzel a problémám? Nem ér annyit. Nyilvánvalóan van egy becsülhető értéke annak a munkának. Azt az értéket - az adott értékrend szerint átkonvertálva - pénzre váltva megkapja az asztalos is. Egyszer.

Tudom, az asztal csak azé, aki megveszi, nem lehet többszörözni, a zenét vagy egy könyvet viszont igen. És ha az enyém lett, ugyanúgy élvezhetem ötmilliomodik vevőként is. Pölö a hatvanforintos CD-re írt ötezerforintos muzsikát. Csakhogy - és itt jön a csavar - a mai világban az emberek jókörübelűre kilencven százaléka idióta. Csak egy adalék: annak idején, mikor az IQ-t mérhetővé szerették volna tenni, és megalkották a teszteket, a várható haranggörbe csúcsát 100-ra lőtték be. Azaz: az átlag IQ száz! Ha valaki töltött már ki ilyen tesztet, elképzelheti, mekkora esze van az ilyeneknek. Egy negyvenpár kérdéses tesztnél a folyamatosan nehezedő kérdésekből elég az első hatot-nyolcat jól megtippelni. 1,2,3..., folytassa a sort. Nos, ha a hülye többség szeret valamit, az önmagában még nem értékes. Régen is voltak néphülyítő bolondok, jót röhögtek rajtuk, aztán seggbe rúgták őket, és azon is lehetett röhögni. A mai médiavilág viszont csúcsra emeli az értéktelent, a szemetet, és csillagászati összegekkel honorálja a semmit. Így fordulhat elő, hogy a legjobb zenészek, színészek, írók nélkülöznek, a herripotterért meg milliárdok járnak.

A megoldás? Sajnos ezt is csak diktatórikusan tudom elképzelni. Kell egy szakbizottság, aki ad egy értékmérő számot az alkotásnak, felértékeli azt, és az alkotó ennek megfelelő honoráriumot kap. Tudom, utópisztikusnak hat. De még ez is jobb lenne, mint ami most van. Talán akkor megérnénk, hogy nem győzikébe botlanánk főműsoridőben. Vagy ha mégis, legalább egy vasat sem kapna érte, és hamar elkotródna, mert a színesfémbiznisz jobban fizet...

Gyanúsan méregettem az új szerzeményt, amikor feleségem megjelent vele. Valahogy - gondolom, nem vagyok egyedül ezzel - mindig idegenkedtem a használt ruháktól. Aztán egyre több gyerekruha jött: gyakorlatilag vadonatúj gyerekpóló 150 Ft-ért, kis zokni 20 Ft-ért, nadrág 220 Ft-ért stb. A kilós angolról beszélek persze, van darabos is, drágább cuccokkal.

A sokadik baba- és nőiruha után rávettem magam, hogy én is benézzek egy ilyen helyre. Azóta kicsit átalakult a szemléletem. Múltkor belenéztem a szekrényembe, és rádöbbentem, hogy a három legjobb pólóm már onnan való... Eddigi legjobb vételem egy Fred Perry póló volt. Néhányszáz forintért kaptam egy teljesen új állapotban lévő, minőségi anyagból készült, újonnan kb. 15 ezerbe kerülő pólót. És itt jön feleségem nagyon nagy igazsága: amit a turkálóban jó állapotban megveszel, az olyan is marad. Nem megy össze, nem ereszti a színét, nem vékonyodik el az anyaga. Ugyanis biztos, hogy sokszor kimosták már. És ugye ha a sokadik mosás után teljesen újszerű, olyan is marad sokáig. A vadiúj Nike pólóm egy mosás után úgy nézett ki, mint a moslék...

Ha már itt tartunk, tudjátok ki volt Fred Perry? Csakúgy, mint René Lacost, Wimbledon bajnokát tisztelhetjük benne. S nem csak ebben hasonlít a kiváló teniszezőre, hanem másban is. Történt ugyanis, hogy Lacost piacra dobta a nevével fémjelzett pólóinget, és bejött neki. Ezt megirigyelve, hírnevét szintén kihasználva ő is megjelent a Fred Perry inggel. Anyagában a Lacost-hoz hasonló, minőségi ingek voltak ezek, s bár a mai napig léteznek, nem tettek szert akkora világhírnévre, mint a krokodilos márka (pedig hüllő helyett egy sokkal elegánsabb bajnoki babérkoszorú a jele), ma inkább Angliában éli utóéletét - illetve nálunk is fellelhető egy-egy (nem sok) példány az angol turkálók jóvoltából...

Kezd formát ölteni a könyv, amit írok. Az már látszik a váz alapján, hogy hozzávetőlegesen 240 oldal környékén lesz az oldalak száma, A5 méretre konvertálva. Ebből negyvenet sikerült már összehoznom, tehát hatoda van meg. De jó annak, akinek csak ez a dolga. Így, lopott félórákban dolgozva lassan haladok. "Főállásban" akár egy hónap alatt is összehoznám...

Ha a kiadáson nem is gondolkodok, egy példányt biztosan beköttetek belőle, ha készen lesz. Aztán, ha senkinek nem kell, maximum megjelentetem itt a neten.

Érdekes gondolatom támadt. Egyszer majd valamelyik gyerekem rátalál egy kis ládikóra, amelyben a titkos dolgaimat őrzöm. Lesz benne egy levél a következő szöveggel: édes lányom/fiam, rád hagyom ezt a linket - http://www...

Nincs messze ez a világ. :))

Igeeen, már megint a cigányokkal van bajom. Elegem van, hogy ha éppen nyitva van az utcára néző garázsom, rendszeresen beszólnak. Ággyon má egy almát! Vagy: De szíp bicikli, nem aggya kőcsön? De ez már nem elég, az utcán is rendszeresen leszólítják az embert. Legutóbb két csitri jön velem szembe, én éppen babakocsit toltam, erre azt mondja: Ággyon má egy tízest! Mire én: adok mindjárt két pofont... Válasz: Szopjá le, köcsög! A beígért pofon elmaradt, két gyerekkel nem fogok randalírozni, meg gyereklányokkal sem állok le verekedni. De akkor is, hagyjanak már békén!

Tegnapelőtt jött egy levél a plébániáról. Csekk is tartozott hozzá, amin az egyházadót kell befizetni (be szoktuk, bár nem vagyok vallásos), meg egy levél. A plébános beszámol a tavalyi eredményekről, a templom-rekonstrukció folyó munkálatainak állásáról stb. Mellékesen megjegyzi, hogy a hétköznapi szokásos esti misék időpontját reggelre tették át. Miért is? Az idős emberek nem mertek elmenni a misére, mert rendszeresen zaklatták, sőt, meg is támadták őket!

Ha azt mondom, cigányok voltak, ne jöjjön senki az előítélettel, mert hasba rúgom. Ez nem előítélet, hanem tapasztalat. Mindenhol ott vannak, lassan átveszik az uralmat a város felett. Egyelőre még csak egyes kerületekben. Egyelőre még csak sötétedés után. Csakhogy ezt nem legalizálni, hanem megtorolni kellene! Vagy törődjünk bele? Szegényeknek nem volt gyerekszobájuk, úgyhogy este kotródjon be mindenki a lakásába, mert övék a terep?! Nevetséges. Hol van ilyenkor a rendőrség?! Elárulom, inkább elkerülik a környéket...

Gáspár Laci drága, szeretem a hangodat, tehetséges vagy, de könyörgöm, maradj annál, amihez értesz! Nem kell kampányolni, hogy fekete meg fehér békében kell, hogy élni tudjon egymás mellett! Egyrészt a cigányok nem képesek erre, másrészt vegye már mindenki tudomásul: nem a cigányokat utálja mindenki, hanem azokat az állatokat, akik nem tudnak (nem is akarnak) beilleszkedni, szemtelenek, követelőzők, meglopnak, kirabolnak másokat, beszólnak az utcán, előtted dobják el a szemetet, és aki miatt nem hogy a gyerekedet nem engeded ki egyedül, de te se mersz az utcára menni bizonyos helyeken, sötétedés után... Velük van a baj. Az, hogy kilencvenöt százalékuk cigány, már csak részletkérdés. De tény. És ezek a tetvek a saját fajtájának okozzák a legnagyobb kárt. Szerintem a rendes, dolgozó, tisztességes cigány emberek jobban gyűlölik őket, mint mi...

Reggel droiddal futottam össze. Vagyis ő futott össze egy Suzukival.

Ülök reggel hét óra tájban az autómban, a munkahelyem felé tartva. Előttem egy motoros a sávban kissé balra húzódva, aztán egy Suzuki Vagon R+, vagy mi a neve ennek a kockacukortartónak. Lassan cammogunk a belső sávban, balra mellettünk a virágágyás (mikor reggel meséltem, itt jegyezte meg egyik kollégám éles logikával, hogy ennek biztos lesz még szerepe), a következő lámpa még piros. A Suzuki lassít, már csak gurul, megy vagy (most saccolok) kettővel. Maximum hárommal. Mögötte a motoros kemény héttel (jókörü'belűre). Már én is majdnem állok, erre mit látok: a motoros a már említett kemény 7 km/h sebességgel, tompa puffanással beletrafál az előtte már gyakorlatilag álló Suzuki-ba. A moci hátsó kereke jó harminc centire fel, majd vissza az aszfaltra. Ez se kutya, de innen jön még csak a vidám jelenet: a motoros álló helyzetben, úgy ahogy volt, a motort tekintve vonatkoztatási rendszernek mozdulatlanul, a kormányt két kézzel markolva eldőlt balra. A motor az úton maradt, a motoros meg bele a széles, jó félméteres növényekkel teli virágágyásba. El is tűnt benne teljesen, nem is láttam. Nem is mozdult többé. Nofene, mondom, ha ez itt hal meg, hülyére röhögöm magam ezen a Darwin-díjas mutatványon... Kiraktam a vészvillogót, hogy hátulról fedezzem a katasztrófa-sújtotta területet, aztán kiszálltam. Így tett a Suzuki-s is. Nézzük-nézzük a srácot erősen, még mindig nem mozdul. A Suzuki-s odahajol. Aztán megpróbálkozunk kapcsolatba lépni vele egy "jól vagy" kérdés erejéig, mire lassan oldódik a görcs, a motoros némileg kibontakozik magzati görnyedéséből, majd alig hallhatóan, nyöszörögve megszólal: "Hú, de megütöttem a tökömet..."

Eszembe jut egy régebbi kép, soktonnás úthenger oldalára dőlve hever az árokban, a következő képaláírással: "Mert mennek, mint az állat!" :))

Múlt héten már említeni akartam, csak elfelejtettem. Mert tudok olyat is. Szóval híradó, este. Sipákolást hallok minden fórumon, hogy ezt így nem lehet, családokat fognak tönkretenni ezzel, gyerekek fognak éhezni, miegymás. Nocsak, mi lehet ez, gondoltam, és közelebb húzódtam a tévéhez, hogy halljak is valamit. Továbbra is nyomatják, hogy százezrek életét teheti tönkre az intézkedés, meg adósságspirálba kerülnek a családok blablabla. Aztán, mikor megtudtam, miről van szó, nem jutottam szóhoz. Szóval úgy áll a dolog, hogy a családi pótlékot (meg mást is talán) nem a hónap elején kapják majd meg az igénylők, hanem eztán két héttel később a megszokotthoz képest. Anyuka nyilatkozik (nem cigány, nem putri): "Az iskolai befizetések mind hónap elején vannak, meg a rezsit is akkor kell fizetni..." Na ne már, emberek! Vagy mik... Ugyanannyit kell továbbra is kifizetni! A családi pótlék csak egy része a jövedelmének. Nincs pár napi tartaléka egy családnak?! Ennyire nem lehet keveset keresni, könyörgöm! Nagymamámnál '92-ben, mikor meghalt, találtunk vagy hetvenezer forintot félretéve, pedig valami 6-7 ezer volt a nyugdíja, ami már akkor is nevetségesnek hatott! Nem tűnik fel a sok síró-rívónak, hogy mindig pont annyit költ, mint amennyi a jövedelme? Elárulom, ha ezeknek (milliókról beszélünk!) megháromszoroznák a bevételét, akkor is sírnának hónap végén, mert elvernék a pénzüket! Hány nap van hónap végéig? Hat? És maradt még x forintom? Akkor azt el lehet költeni, úgyis jön a pénz. Vagy: jön a fizetés, hónap eleje van? Akkor dőzs, gyerekek! Hány ilyet láttam már...

Tény, a pénzzel való gazdálkodást is meg kell tanulni. A Ditte, az ember lánya című regényben is találunk ide vágó életképet. A boltos és családja éveken keresztül csak vegetál, már a bolt bezárására gondolnak, amikor az egyik alkalmazottuk lebukik: valami tizenöt éven át lopta őket, kettős könyveléssel fedezve rendszeres akcióit. Az illetőnél gyakorlatilag megtalálták a teljes összeg fedezetét, ugyanis lakást vett belőle, illetve a maradékot lekötötte. Mi lett a vége: a boltosék hálásan visszafogadták a tolvajt (miután leülte a két évet), mert hát milyen ügyesen kezelte a pénzüket. Ők úgyse tudták volna félrerakni. Mert a pénz mindig csak elfolyik...

Nem állítom, hogy nincsenek nehéz helyzetben levő emberek. De hogy eszük sincs rá, hogy jobbítsanak saját sorsukon, az biztos. És ezen a helyzeten a segélyek nem fognak változtatni.

Korábban említettem már, mint vélekedik Márai Sándor a nőkről az Igazi című regényében. A férfi az, aki idealista ábrándokat kerget, aki hazában, nemzetben gondolkodik, aki mindig küzdeni, harcolni akar, akár életét áldozva valami homályos eszme oltárán. Ezzel szemben a nőnek a (képletes értelemben vett) kunyhó jelenti a világot, amelybe befér egy férfi, meg néhány gyerek. Csak ez a fontos, a többi merő díszlet.

És itt jön egy idézet Illyés Gyulától. Mit is ír a Puszták népében:

"A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb-utóbb a szülőföldre, a "szűkebb pátriára" lyukad ki: egy falura és legeslegvégül egy udvarra, onnan a konyhán át egy kétablakos szobára, amelyben anyja nyelvét megtanulta. Vagyis öntudatlanul újra éli visszafelé egy szó történetét, ízleli az ősi pillanatot, amidőn a ház és haza egy dolgot jelentett. A hazám a házam tája, amely pillantásommal, ahogy növekszem, egyre bővül, széles gyűrűkben egyre távolabbi területekre terjed, mint a hullám a vízbe dobott kavics körül; világokat hódíthat, elérheti a csillagokat, - amikor a régi ház már örökre elmerült.

Ezek szerint a nők (ne vegye magára, akire nem igaz) soha nem lépnek rá a fejlődésnek a fent leírt világhódító útjárta, maradnak mindig ott, ahol voltak. És valóban: megfigyeltétek már, hogy a nőkkel nem lehet olyan dolgokról beszélgetni, amelyek nem érintik közvetlenül az ő életüket?

Mauriac írja a Viperafészekben:

"Negyven évig szenvedtünk egymáshoz láncolva, s neked mindig volt erőd, hogy elkerülj minden mélyebb szót, mindig ki tudtál térni.

Sokáig hittem, hogy rendszer ez, megfontolt elhatározás, amelynek okát nem tudom felfogni, míg végre megértettem, hogy téged egyszerűen nem érdekel a dolog. Annyira kívül estem a gondjaidon, hogy nem félelemből, de unalomból húzódozol a beszédtől."

Nocsak. Négy munkatársam, akikkel egy csapaton belül nagyjából hasonló a feladatkörünk, szabin van. Persze mindenkinek én vagyok a helyettese, tehát alapvetően most öt ember helyett kell dolgoznom. Féltem is előre, de bebizonyosodott, hogy a kollégák többsége inkább a probléma részét képezi, és csak gerjeszti a hülyeséget, ugyanis nemhogy ötszörannyi, de inkább ötödannyi munkám van, mint korábban. Ráadásul egyedül vagyok, a magasabb szintű főnökök is mind szabin vannak. Úgyhogy kicsit megint van időm a regényemmel foglalkozni.

A három hetes szabi alatt kissé megcsappant a látogatottságom, úgyhogy be kellene dobni valami ütős témát. Nem tudom, merjek-e kicsit a Mein Kampf-fal foglalkozni, csak hogy helyretegyük. Ugyanis pl. Ormos Mária a Hitler című könyvében külön fejezetben foglalkozik a művel, de meglehetősen egyoldalúan. A lényegi részeket ugyanis - amivel esetleg egyetérthet a többség - óvatosan kerülgeti, inkább csak azokat a sorokat emeli ki, amikkel a kiindulásként feltett axiómát próbálja bizonyítani. Eleve abból indul ki, hogy Hitler egy sátáni alak, egy nagystílű bűnöző, és ebből az alapfeltevésből "bizonyítja be" többszáz oldalon keresztül ugyanezt.

Erről jutott eszembe egy vicc.

- Aztán, Jóska bácsi, van maguknál a faluba' antiszemitizmus?

- Az nincs. De igény az vóna rá!

Ingmar Bergman halála után szokásomtól eltérően - alig nézek tévét - elkezdtem nézegetni a tévéműsort, hátha két győzikesó közé befér éjféltájt egy filmje. Nem gondoltam, hogy a mai világban szerencsével járhatok, de tévedtem, így pénteken az m1-en a Suttogások és sikolyok, vasárnap a Dunán meg a Saraband című filmjét nézhettem meg. Utóbbit először láttam, s bár nem sorolnám így elsőre a kedvenc Bergman filmjeim (A nap vége, Úrvacsora, Tükör által homályosan, A hetedik pecsét stb.) közé, figyelemre méltó alkotás. A Suttogások és sikolyok viszont másodszorra is megrázó alkotás. Nem csodálom, hogy a rendező azt nyilatkozta, hogy nem szereti megnézni saját filmjeit, mert mindig elfogja a sírás...

Tegnap volt a roma holocaust emléknap. Vagy tegnapelőtt? Mindegy. Már ők is kezdik kapizsgálni, mekkora üzlet ez, és mennyi pénz van még benne. Át is kapcsoltam rögtön a Travel-re, erre ott is a zsidókat siratták éppen. Őrület, hogy már majd' minden nap van valami emlékeztető, nehogy elfelejtsük, mekkora bűnösök vagyunk. Bezzeg, ha valaki Trianonról akar megemlékezni, azt elzavarják, mint valami rühes kutyát. Most akkor melyik országban is élünk?!

Kisgyerekkoromban sok nyáron át voltam néhány napra-hétre nagynénémék vendége, akik a jó idők beálltával szabadidejük jó részét a "szőlőben" töltötték. A városhoz közeli nyaralóházak egyike volt az övék. Kb. 1500 nm-es, hosszú keskeny telek, elöl csemegeszőlő, fóliasátor paprikával, paradicsommal, fák, bokrok, hátul borszőlőültetvény, középen félig-meddig téliesített, barátságos kis házikó nappalival, konyhával, fürdővel, az emeleten hálóval és nagy terasszal. És persze az elmaradhatatlan borospince, teljes kisüzemi borászati felszereléssel. Sok szép emlékem kötődik a helyhez.

Nagybátyám álmait, miszerint nyugdíjas éveit kint tölti, miközben bort termel és állatokat nevel, egy szörnyű baleset törte szét: 1992-ben a kert vége mögött húzódó műúton egy autó elütötte. Azonnal meghalt. Azóta nem is láttam a kertet, egészen mostanáig... Minap gondoltam egyet, és kíváncsiságból arra autóztam. Sajnálattal láttam, hogy a kertet benőtte a gaz, a szőlőt kivágták, az egész az enyészeté lett. Ennyi maradt az egykor szép, szó szerint és átvitt értelemben is virágzó kis birtokból. Aztán észrevettem egy feliratot: "Eladó". Alatta egy osztrák vonalas szám - ki tudja, hányadik tulajdonos száma. Elmentem a kert másik végébe, a "főbejárathoz" (eddig a műút felől nézegettem). Egy középkorú úr - a tulaj - éppen egy bokrot metszegetett a kerítésen kívül. Kíváncsiságból - inkognitómat nem felfedve - megkérdeztem, mennyiért adja. Négy és fél millióra taksálta. Nagynéném egykor négyszázezerért - ami már akkor sem számított nagy összegnek - adta el...

Nemrég megszüntettek egy csomó kisforgalmú vasúti járatot, mert veszteségesek voltak. De mivel azt a néhány embert hozni-vinni kell, átpasszolták a dolgot a volánnak. Azok meg panaszkodnak, hogy hát nekik is baromi nagy veszteséget okoz, negyvenegynehány fős ülőhellyel rendelkező buszokkal három embert fuvarozni. Egyrészt, talán el kellene gondolkozni azon, hogy érdemes lenne beszerezni kisebb buszokat is (ezen kézenfekvő ötlet benyújtásáért majd milliókat zsebel be egy külsős tanácsadó cég), másrészt ez nem úgy működik, hogy csak azokat a vonalakat üzemeltetjük, amelyek nyereséget hoznak. A forgalmas vonalak pluszbevételéből kutya kötelességük az illetékes cégeknek annak a három embernek a fuvarozását is megoldani. Nem lehet mindent tisztán üzleti alapon nézni. Persze, majd működtetjük a Budapest-Miskolc intercity-t, Kiskunröcsöge-Alsóról meg költözzenek az emberek Miskolcra vagy Pestre...

Eltávozott a filmtörténet számomra vitathatatlanul legnagyobb alakja: Ingmar Bergman. Lehetne hosszan méltatni, és akik látták a filmjeit, tudnák is, miről beszélek. Sajnos azonban ilyen csodabogár ma már alig akad. Tévében utoljára a kilencvenes évek elején (?) találkoztam velük, amikor a Duna TV leadott egy egész sorozatot, heteken keresztül ébren tartva (ha jól emlékszem) szombatonként az érdeklődőket Mert persze ilyet már akkor sem, a Dunán sem lehetett főműsoridőben adni. Mert hát senki nem érti az ilyen zagyva művészfilmeket, főleg, ha ráadásul (micsoda förtelem!) feliratos is - ugyanis az átlag magyar praktice írástudatlan. (Funkcionális analfabéta, ahogy Tomcat írta egyszer találóan. És ez sajnos nem vicc!)

Ha esetleg valaki ebből a szomorú apropóból kedvet kapott egy-két Bergman film megtekintéséhez, nézze a tévéújságokat, hátha a halála elég ok lesz arra, hogy leadjanak párat közülük. Tékában nem hinném, hogy hozzáférhetők, bár ki tudja, nem néztem. Ha igen egy tanács, hogy lehet Bergman filmjei közül kiválasztani a mélyenszántó, megrendítő erejű, filmtörténeti jelentőségű alkotásokat: mint a hülye rendőrt. Találomra...

Elkezdtem olvasni Illyés Gyulától a Puszták népe című művét. Korábban nem is figyeltem fel erre az alkotásra, mivel biztos voltam benne, hogy az alföldi pusztákról ír. Csak miután nemrég kezembe akadt a könyv, jöttem rá, mekkorát tévedtem, ugyanis rögtön az első oldalon tisztázza magát az író a "vádak" alól: "...Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog, a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is. ..."

Mivel a Bakonyban nőttem fel, rögtön ráharaptam a témára, hiszen óriási élmény volt akkoriban, ha bevettük magunkat a falu határában kezdődő "kiserdőbe", s a "Békás-tó" mellett elhaladva pár kilométer után megláttuk Veimpuszta romjait. Megvolt még akkoriban a két magtár (az egyik még áll, ha azóta le nem bontották), illetve az iskola maradványa. Kicsit beljebb, egy erdőnyúlványban pedig bemehettünk a temetőbe, ahol évszázados sírok pihentek a fák között. Néhány sírt még gondoztak a faluban élő leszármazottak, a síremlékek többsége viszont elhanyagoltan adta át magát a lassú enyészetnek. Mi pedig, kicsi gyerekekként hóvirágot szedtünk a sírok közt. A sírokról persze soha, valami láthatatlan erő, egy ki nem mondott, de mindig betartott törvény érzete megakadályozott minket benne.

Zárt közösségben élhettek Veimpuszta lakói, művelték az uradalmi földeket, s csak néha engedtek meg maguknak némi szórakozást: a veimi búcsú híres volt a környéken! Emberek születtek, éltek és haltak meg ott. Tucatnyi - vagy talán több száz vagy ezer - életút egyetlen állomása volt Veimpuszta. Azután - létjogosultsága a TSZ megalakulásával megszűnvén - szinte egyetlen tollvonással megszüntették a települést, épületeit lerombolták, lakóit a faluba költöztették. Ma már csak a romok állítanak emléket...

Sajnos én már képen sem láttam az élő Veimpusztát, és csak hallomásból tudok keveset az ott lakók életéről. De talán Illyés Gyula - aki szintén "pusztán" született - közelebb visz ahhoz, hogy legalább gondolatban újra benépesítsem gyermekkorom halott romjait..

Feleségem megvette az Anya vagyok, bombanő (Bán Judit, 2007) című könyvet. Belenéztem, és elborzadtam. A könyv ránézésre is keskeny lapjain jobbról-balról kb. 3-4 centis "margóval" lehatárolva futnak a növelt betűnagysággal írt sorok, darabonként alig 3-4 szót magukban foglalva. Az amúgy sem vastag (kétszázegynehány oldal) könyv normál A5-ös oldalon, átkosban megszokott margóval és betűmérettel alig tenne ki 70-80 oldalt. Erre mondta Hofi: "De sok munkája lehetett benne... amíg sikerült eladni!" Persze 70 oldalban is lehet jót írni, lásd Az öreg halász és a tenger-t, nem erről van szó. El is fogom olvasni a könyvet. Csak mégis, a tendencia. Régen egy szakácskönyvben receptek voltak, akár többszáz oldalon keresztül. Ma A4-es oldalak tucatjain nézhetjük színesben, ahogy Stahl Judit szájához emeli a villát (kb. két A4-es oldalon van egy három soros recept).

Csak megerősödött bennem a korábban már leírt érzésem: nem kell itt a Mein Kampf-ot betiltani, idővel úgyse fogja tudni senki elolvasni...

Hosszú szünet után íme, visszatértem a világháló szövevényes időlabirintusába. Történt néhány dolog ezalatt a néhány hét alatt, mégsem megyek bele a napi politikai és közélet események kommentálásába annak ellenére sem, hogy jobbak lennének tőle a statisztikáim. (Van nem egy blogger, aki azzal növeli a látogatottságát, hogy csak a napi hírekkel foglalkozik, s mellékesen az éppen aktuális legkeresettebb kulcsszavaktól hemzsegő bejegyzései meghozzák a látogatottságot is.) Egy kivételt teszek: üdvözlöm Tomcat barátunkat újra kint.

Az aktuális hírek helyett megosztom veletek újabb olvasási élményemet. Szabadságom alatt kezembe akadt egy könyv, amelyben Francois Mauriac három (kis)regényét találtam. Az első a Viperafészek (1932) volt. Ebben a műben egy gazdag üzletember utolsó hónapjaiban írt, halálával véget érő naplóját olvashatjuk. Szemben áll egész családjával, akik - szerinte - csak az örökségre várnak. Hogyan lesz a főhősből a végére szeretetet adni tudó és kapni vágyó ember? Ezt követhetjük végig.

Számomra talán még megkapóbb volt a Thérèse Desqueyroux (1927) és Az éjszaka vége(1935). Hogyan esik bele Thérèse észrevétlenül a házasságba, hogyan válik elviselhetetlen rabsággá, és hogy jut eszébe a gondolat, hogy meg kellene szabadulni a férjétől. Idáig tart az első regény, melyben a főhősnő gondolatait követhetjük, míg a bíróságról - ahol a botránytól félő befolyásos család ráhatására bűnössége ellenére felmentették - hazafelé tart, ahol az várja, akit meg akart gyilkolni: a férje. Aztán a történet Az éjszaka vége-ben folytatódik, tizenöt évvel később...

Mi a legmegkapóbb Mauriac figuráiban? Az, hogy valós emberek, mint mi vagyunk. Nem fekete vagy fehér, hanem rossz vagy jó, hanem igazi, emberi gondolatokkal, félelmekkel, örömökkel rendelkező hús-vér emberek, ahogy csak magukat láthatják belülről. Thérèse segíteni akar lányának, hogy az megtarthassa szerelmét, de közben imponál neki, hogy a fiú belé lesz szerelmes. A lánya pedig megszereti őt, újra megismerve sok évnyi távollét után, ápolja betegsége idején, közben elképzeli életét, ha már anyja meghal, és ő örökli a vagyonát.

Szörnyetegek ezek az emberek? Csak amennyire mi is azok vagyunk. Emberek...

Örömmel közlöm, hogy vasárnap délután kisfiam született. 3920 g, 51 cm. Mindenki jól van.

Csütörtökig dolgozom, aztán három hét szünet következik...

Holnapra van kiírva a feleségem, úgyhogy ha valami akció lesz hétvégén, akkor elképzelhető, hogy egy darabig nem lesz blog. De azért folyónak senki ne menjen emiatt! :))

Csóközön mindenkinek!

Még mindig Szakácsi Sándor. Találtam egy blogot, ahol a "szakértő" úr a következőket bátorkodott kifejteni:

"Ha igaz (márpedig miért ne lenne az?) a comment:com értesülése, érdekes lesz a Dr. House jövő szerdai epizódja, amikor is epizód közben vált hangot. A váltás oka, hogy nemrégiben elhunyt Szakácsi Sándor. Az új szinkron pedig Kulka János lesz.A dolgot valahogy úgy kell elképzelni, hogy Szakácsi hangján kezd, majd némi ph-érték után már Kulka hangján folytatják. Sajátos, érdekes megoldás. Hasonlít egy kicsit a Barátok közt Tilda-cseréjére..."

Szóval csak ennyi. Szakácsi halála egyenértékű egy "Tilda-cserével". Egy szappanoperatörténeti érdekesség. Le merném fogadni, hogy az illető már a rendszerváltás gyermeke. És még csak nem is ő a hibás együgyűségéért. Ő a mai kor értelmiségije. Nemsokára ezek fogják megmondani, mit lehet és mit nem, mi az értékes, és mi eldobandó. Talán mi is feleslegesek leszünk, mi, akik még emlékszünk arra, mi volt a "Tilda-cserék" kora előtt. És emlékszünk még, hogy mit veszítettünk el az úton. És eljön az idő, amikor már ők lesznek többségben, és senki nem fogja érteni, miről beszélünk. Nem értik majd, mert nem érthetik, hiszen ők már más világban nőttek fel.

Nem tudom. Talán nem is baj ez. Majd hülyék leszünk, mint az amerikaiak, de piszok jó kocsikban fogunk száguldozni, jól fogunk keresni, és elfelejtjük a régi időket. De hogy boldogabbak is leszünk-e? Talán igen. Lesz-e értelme az egésznek? Nem nagyon. Lehet, hogy az emberiség fejlődésének a csúcsa az, hogy mindenki elhülyül? Úgyis mindent a gépek csinálnak, nekem nem kell megérteni semmit, nem kell belegondolni semmibe. Ha meg néha mégis összekeverednek az idegszálaim, majd megoldja a pszichiáterem, hiszen azért fizetem. Esetleg kipróbálom a kábítószert, utána meg bevonulok két hétre valami menő szanatóriumba, aztán megújulva, új energiával robbanok be újra az életbe, új stílussal, új frizurával, új gondolatokkal...

Hol van már az "értelmes ember", a "játékos ember", meg a többiek. A végső fejlődési stádium nem más, mint az "agyatlan ember"...

Nézd már, még nem volt sportról szóló bejegyzésem! No, ennek is eljött az ideje, mivel szerencsétlen Kubica ott is maradhatott volna tegnap a kanadai pályán.

Ayrton Senna az imolai pálya -motorversenyeket is számítva - tizedik halálos áldozata volt. Ha "csak" Roland Ratzenberger hal meg akkor, a Tamburello kanyar ma is úgy néz ki, mint addig, egy Sennának kellett meghalnia ahhoz, hogy félretegyék az üzleti érdekeket, és belássák, hogy a pályát határoló betonfal nem biztos, hogy a legjobb védelem a versenyzőknek. Most kinek kell meghalnia ahhoz, hogy bezárják vagy átépítsék a kanadai pályát?!

Más: az idén nem haladok az olvasmányaimmal, idő hiányában. Tegnap fejeztem csak be Pirandellotól a Mattia Pascal két élete c. regényt, de nem ajánlom senkinek, vannak olvasásra érdemesebb alkotások is. Legközelebb azt hiszem Vass Alberttól fogok valamit olvasni. Annyit szidja az egyik oldal, meg annyira isteníti a másik, hogy kíváncsi lettem.

Süllyed a hajó, de nem baj. Mindenki jól érzi magát. Bár nem tudom, most mi lesz. Mármint hogy Győzike nagylánya kiszállt a showból. Alapvetően tragikus ez, szerintem Győzi is befejezi hamar. De megmaradt nekünk a Balázs és a Mónika, őket szeretem. Meg a Fókusz, ott csupa érdekes dolgot látni. Üres óráimban meg elnézem a Magnumot meg a Meggájvert. Igaz, már láttam az összes részt háromszor, de olyan jók, nem?

Gyerekkoromban, még anno mintha lettek volna valami tévéjátékok, meg színházi közvetítések, amikben nem a Badár Sándor meg a Szőke szerepeltek. Meg a Majka sem volt még sehol (szerencsére már van). Hogy kik játszottak bennük? Olyan régen volt már, nem is emlékszem. Valami Eszenyi... az-az, Anikó! Vagy Enikő? Legutóbb a Friderikuszban láttam, jó régen. Meg olvastam róla a Blikkben, hogy már nincs együtt azzal a szlovák fiúval. A Für Anikót meg láttátok a Sztoriban? Egész megöregedett...

Anyám mindig a Gobbi Hildát, meg a Dajka Margitot emlegette. Meg valami királyt, a Latinovicsot. Nem ismertem... De akkora király biztos nem volt, mint a Dzsimi, isten nyugosztalja.

Tegnap volt a Doktor Hauz. Hát, olyan pipa voltam, a reklám után egy szakállas fickót mutattak, valami Szakácsi Sándor, vagy mi, meg hogy meghalt. A reklám után meg már a Mágenheim doktor volt Hauz magyar hangja. Na mindegy, majd ezt is megszokjuk. Ne haragudj, most le kell tennem, valaki csenget. Szerintem a boltból, biztos meghozták a plazmatévét! Na csókollak! Szia-szia!

Felelősség?! Ugyan már!! Feleséged van? Gyereked van? Munkád van? Rokonaid, barátaid vannak? Menj már!! Meg fogsz halni, hát nem érted??! Ott van a kötél a nyakadon, már csak a széket kell kirúgni a lábad alól!! Család? Karrier? Szórakozás? Mivégre az egész? Miért nem maradhattunk az állatok együgyű tudati szintjén?! Csak a pillanat varázsát érezni, az volna jó! Nem fájna oly sokszor a létezés.

Kellett neked a tudás, hát megkaptad, nesze. Szabad vagy? Egy szabadságod van: te döntheted el, megvárod-e, míg a sors kegyes lesz hozzád és kirúgja azt a széket - vagy kirúgod magad...